Játékok, amiket a rémálmaidban felejtettél

Skinmarink (2022) Kyle Edward Ball (enyhe spoilerek) - [Ágoston]

Nyakunkon a haloween, ez kinek mit jelent: van, akinek semmit, van akinek töklámpásokat, jelmezes bulikat, van akinek Mindenszentek zombikkal és farkasemberekkel való meggyalázását, és kétségtelen, hogy vannak, akik kihasználják az alkalmat arra hogy megijedhessenek, hiszen a kulturális, és természeti környezet megnyílik e felé, a rövidülő nappalok megnyúló árnyékaiban alakot ölthetnek démonaink és szörnyeink. Látszólag van, és mindig is volt igény erre az emberi kultúrákban, a tábortüzek körül is teljes természetességgel hangzanak el rémtörténetek. De miért akarunk megijedni?

Erre a komplex kérdésre most nem fogok tudni kielégítő választ adni, mindenesetre beszélnék a Skinmarink című filmről. Megnézése után ugyanis, mintha előderengett volna belőle egy önkényes válasz: ez a film.

Két – természetesen látszólag – magára maradt kisgyerek viszontagságait követhetjük végig egy álmatlan éjszakán, egy tágas, és korántsem barátságos családi házban. Félelmetes, de nem pókhálós, elhagyatott lépcsőházak, üszkös deszkáival ijesztegető haunted house, hanem hétköznapi, amerikai ház, melynek ismerőssége bomlik le fokozatosan a szemünk előtt. A Skinmarink lényege a térrel való játékban van, és elképzelhetjük, hogy ez egy igen szadista játék. Szétdobált zsírkréták, legók, késő esti vhs-mesék, plüssállatok, barbik, résre nyitott szekrény, egy sarok, egy lépcsőfok, és tovább nem mondom, de fokozódik. A kamera a ház olyan pontjaira, eszközeire fókuszál kényelmetlen ideig, amelyek önmagukban természetes elemei lennének, így viszont egy nagyon átélhető érzés vetül rájuk: a hétköznapi dolgokba, a normális életbe való görcsös kapaszkodás, hogy ha nem nézünk oda, nincs ott. Ez erős alapját adja a film trauma/családon belüli erőszak felőli értelmezésének, amit jó Shiningosan, az ágyán ülő, maga elé meredő apa látványával folytathatnánk (természetesen nem látjuk az arcát, "lesütjük a szemünket", és Kevinnel együtt követjük utasításait).

A ház a történet elfajulásával szinte gonosszá válik (érdemes a szekrények csillogó gombszemeire gondolni). Szobái, terei (akár szó szerint) egészen más dimenzióknak érződnek, eltűnt ajtókkal, mégis valami ismeretlenbe nyitva. És ezen az idő sem segít.

Egy átlagos horrorfilmnél, még ha nem is várhatunk segítséget szereplőinknek, ritka a happy end, az idő múlása adhat egyfajta biztonságérzetet: elvégre ez egy másfél órás film, ha megkínoznak, széttrancsíroznak benne valakit, az is véges, és legalább már nem szenved – sóhajthatunk. Sajnos a Skinamarinkban még ez sem adatott meg nekünk és szegény gyerekszereplőinknek. Többen is emlegetik, hogy a film egyik jumpscarejének számít, amikor tárgyilagosan kiírja, hogy amit mi vélhetően egy lidércnyomásos rémálomnak gondoltunk, amiből mindig van ébredés, az 572 napja tart, vagy ez is csak a Skinmarink trükkje, bizony egy idő után azt se tudjuk hol vagyunk, csak hogy csapdában.

Ha már jumpscarek, a film legnagyobb hiányosságának értékelem, hogy nem illeszkednek a fentebb leírt, idegfeszítő mechanizmushoz, nem mindig. Bár bizonyos fokig érthető, nem lehet még ezt a csendesen fokozódó feszültséget sem a végtelenségig fokozni, szelepekként működnek, és talán emiatt érződnek lufinak, mert tudjuk, hogy ezután egy ideig fellélegezhetünk. Persze lassan építkeznek a jumpscarek is: a szokványos sémától eltérően (ijesztő környezet, beijesztés – bedobják a csalit, megnyugtatás és berántás – azaz ránk tör a frász, vagy röhögve tömjük tovább magunkba a popcornt), itt nem kapunk megnyugtatást, fel vagyunk készítve, de ez néha így se elég. Feltűnhetett, hogy úgy fogalmaztam, "nem mindig" működnek ezek. Hát, aki látta esetleg a filmet, tudja, hogy egyszer működött, székből felugrósan, és mélyre hatóan egyszerre, azaz igazi hatását három hónappal később, egy fülledt, sötét éjszakán tapasztalhatjuk meg. Ilyen hatalma van ennek a filmnek.

Nem tudjuk mi az a Skinmarink, ahogy közkeletűen nevezik a névtelen szörnyet. Az, hogy hogy néz ki, a legelegánsabban van megoldva, és természetesen még ekkor is teljes homályban vagyunk tartva. A szörny elrejtését a Blair Witch projecthez szokás kötni, noha ez az 1942-es Cat People óta nem ismeretlen trükk, talán egy pillanatra mégis érdemes behozni az unalomig (bár rendszerint csak médiahekkje erényeit felemlegetve) ismételgetett klasszikust, ugyanis a felvételek rossz minősége miatt keletkező zaj, noha ott elemien és természetesen működött, és invitálta szemünket a boszorkány alakjának megtalálására, a Skinmarinkban erre tudatosan játszanak rá. A film mottója is lehetne, hogy "a pontok kavarodása a sötétben, akármivé összeállhat…" Itt megjegyezhetjük, hogy a tech-horror, mint a Ring stíluselemei is hatásosan vannak bevetve, nem véletlen, hogy az egyetlen biztonságosnak tűnő tér, a tévé beteges, fehér fényével besugárzott szőnyeg is egy már-már didaktikus hosszúságú jelenteben kerül a szörny irányítása alá.

A film trailerének valódi mottója a következő: "In this house…", és ezzel a félmondattal mekaptuk a film egész igéretét, sűrítve benne van minden, amitől félni fogunk a következő 100 percben. Talán ez a leghatásosabb trailer, amit valaha láttam, nem is tagadom, hogy emiatt szántam rá magam, hogy megnézzem végül.

Az "önnmagukért beszélő" hanghatásokra nincs módom kitérni, bár megtenném, mert nagyon érdekesek, és a film atmoszférájának elemi részei: a suttogások, amik mintha egy kút mélyéről hangzanának, a puha léptek, és puffanások, nincs egy szilánkokra törő tányér, vagy koponyareccsenés, esetleg elszakad valami. Ami még nagyon riasztó, és erről nemigen beszélnek, az a kevés dialógusban[1] észlelhető karakterfejlődés, főleg Kevin részéről, a változó hangfekvésében megérezhető kíváncsi őrület. Nem volna túlzás azt állítani, hogy gyerekkekel valószínűleg nem bántak el ilyen csúnyán a filmtörténelemben, így kerülnek színre a lélek mélyére mart szorongások.

Tehát ami a Skinmarink alapján nekem a horror elemi erejének tűnik: megértése valaminek, vagy ha ez lehetetlen bejárása annak, egy esztétikai szűrő védelme mögül, ahova eddig nem volt kulcsunk, és épp ezért az ott felejtett dolgok mégis kísértenek bennünket. Tehát valaminek a miénkké tétele, ami eddig uralt minket, hogy ne legyünk olyanok, mint a Skinmarink szerencsétlen, az örök gyerekkor érzelmi kiszolgáltatottságába ragadt főszereplői.

ERŐSEN AJÁNLOTT (társaságban lehetőleg, de kutya, macska, hörcsög a minimum)

[1] Bár a Skinmarink csak látszólag folytat párbeszédet, inkább játszik, érzelmileg fenyeget elhallgatásavial.