Felderengő vágyak

Onibaba (1964) Kaneto Shindo, elemzés (spoilerek) - [Ágoston]

Volt bennem némi kétely, mikor elindítottam az Onibabát[1], affelől, hogy meg tud-e szólítani egy fekete-fehér film 1964-ből, egy távoli kultúrából, vagy csak a kánon piedesztáljáról emeltem le egy kopott, poros darabot. Nem kellemes csalódás ért, hanem döbbenet.

A film először a sással ismertet meg minket, ami úgyszólván kötőanyaga, a hullámzó növényekre érdemes még külön kitérni, de kövessük a kamerát a gödörhöz, vágás, és a mélyén találjuk magunk, lassan felemelkedünk. Hogy szülőcsatorna-e, amin megérkezünk ebbe a balsejtelmű világba, avagy rögtön a fény az alagút végén, nem tudjuk, hozzáköthetjük a film végéhez is, hamár a keret itt zárul össze, lehet valamelyik áldozat, de leginkább az anya lelkének felemelkedése. Ha ezt az utat választjuk az értelmezéshez, akár reményteli hangulatot is nyerhet a kép, a gödörből az égre nyíló, megszabadult lélek perspektíváját is beleláthatjuk. Mindenesetre a gödör szimbolikus fontossága félreérthetetlen, ezt a felette megjelenő baljós versszerűség is kiélesíti.

Még nem történt semmi a filmben, és máris bevonzott, megszülte tekintetünket terébe. Jumpscare, beugrik a cím, és újfent a sás hullámzását látjuk. Itt rögtön érdemes kitérni a zenére, ami éppen jazzes, talán ezzel is jelezve, hogy igaz, történetünk a japán középkorban játszódik, de ne valami régimódi történetre készüljünk, a rézfúvósok néha, mintha állati hangokat utánoznának, és persze dob pereg, a háború, és tágabban a halál folyton a háttérben, a sás mögött lappang.

Ne ijedjen meg az olvasó, nem kívánok a mozgókép mozzanatról mozzanatra történő elemzésébe bocsátkozni, képes se lennék rá, ugyanis lassú filmről van szó, de szó sincs unalomról!, vagy ha igen, az gyorsan elfelejtődik, ugyanis a cselekmény pontjai úgy vannak egymásba szőve, hogy mikor figyelmünk gyékényfonata már elengedne, a következő nappal, a karakterekben történő mozzanatnyi változással gyorsan összerántsa. A képek lassú felépítéséről beszélek, ami akár a horrorig is el tud vezetni egy-egy képet, a visszatartás technikájáról, melynek fő eszköze a sás. A növény mozgásának ízléses lelassításával a tér "áthajlik" a misztikus időbe: kívül kerül a történelmi kontextuson, a vérgőzös polgárháborún, valami időtállóbb, és a teret áthatóbb gonosz színhelyévé válik, bár lehet, hogy a "gonosz" bélyege csak külső szemmel süthető rá, ez a kígyók, békák lakhelye, a sásban eltűnő életé, amit magábafogad, és elemészt. Másszor a sás hajnak érződik, vagy összesúrlódó fanszőrzetnek, esetleg fényt átderengető szempilláknak, másszor vékony rácsozatnak.

Érezhető hát, hogy a növényi szimbolika áthatja a filmet, és ez a kopár fában is érzekelhető, amelybe az anya, mint talán fallikus szimbólumba, vagy homályosabban, az földet az égbe kötő, kopasz cölöpbe kapaszkodik, a támaszt keresve a gödör közelében, ami nyitott sírként hivogatja. Nemmellesleg ha a gödröt szülőcsatornaként értelmeztük, annak halottakal megtelítése is lehet erős szimbólum, az asszony nem sokkal lánya meglesése után, találkozik a maga vágy-alakjával, egy harcos képében, egy furcsa démonmaszkban. Másképpen az ördög, vagy maga a halál szerelmi játszadozását figyelhetjük meg az asszonnyal, ami a gödör alján történő érintésben (nem megragadásban, mint egy zombifilmben, a szamuráj halott teste mély szimpátiában áll az öregasszonyéval) érhető tetten.

De ne feledkezzünk meg az állatokról se: a varjak, mint a háború, és a halál örök szimbólumai persze bekeringik filmünk színhelyét, és kissé Vörös Rébékes hangulatot keltettek bennem. (A ballada idekapcsolását találónak érzem, de ez egy külön elemzést kívánna.) A két főszereplőnk kimonóin pedig már az első pillanatban árulkodó jeleket: egy kagylót (lány), és rákot (anya) vehetünk észre, amely mindkettejük sorsát is szimbolizálja. A lány szexuális feltárulását, amelyet az anya képtelen elfogadni, hiszen a háború körülményeihez berendezkedett (dögevő) életmód megszokottá vált számára, a szamurájok legyilkolásában kielégülést talált ebben a kegyetlen világban, ami elvette tőle a fiát. A film tragédiája ebben áll: hogy amíg a lánya kiutat talál a zűrzavarból és káoszból a maga módján, az asszony ezt már rég feladta, és a lánya révén fedezi fel újra, bosszúálló, szörnyű vágyat gerjesztve benne. Mert ő már öregasszonnyá, sőt, szipirtyóvá (Onibaba) vált, mikor még bőven nő kéne legyen.

Más kritikák [2] kiemelik a film háborúellenességét [3], amely a társadalom széleskörű lealacsonyodásához vezet, azt viszont nem emelik ki, hogy az erkölcsről tesz egy érdekes, ha valószínűleg nem is újszerű megfigyelést, miszerint az sose tűnik el teljesen, hanem a körülményekhez igazodik. Ez az anyós karakterében mutatkozik meg, aki saját helyzete, világlátása alátámasztására "veti be", szinte meglepően. Sok szempontból problémás a horrorfilm megnevezés, főleg mai szemmel, és ez az egyik: a film, embertelen tónusa ellenére néha kifejezetten humoros.

Mit mondhat tehát az Onibaba a mának, nézőknek, és rendezőknek? Hogy az elemezhető összetettség időtállóvá tesz, ha eközben a létezés átláthatatlan sásába merészkedik. Hogy meg lehet próbálkozni vele: valami lehet egyszerre színpadias (azaz jelentésességre törekvő) és végletesen hétköznapi. Hogy 1964-ben is mertek erős történeteket, nyers, kirívó formában megragadni, bátran bánva a filmes eszközökkel. Hogy a filmnek nem a hagyományos értelemben vett ijesztő része konzerválódott, hanem a lelki horror, ami szorosan a képi világába ivódott. Hogy ha a jelen formái önismétlésbe fulladnak, érdemes visszapillantani.

[1] jelentése: öregasszony, boszorkány, lotyó. Kanjik szerint: 鬼—ördög, szellem 婆— vénasszony

[2] https://psychocinematography.com/2021/11/06/onibaba-1964-review/

[3] Az egyik érdekes voyaur jelenet a sok közül, amikor a folyó túlpartjáról két harcos irónikus párbaját figyelhetjük meg, mintha a szereplőkkel együtt egy szamurájmozinak lennénk szemtanúi, ám ahogy átúsznak, főhőseink nyomban agyonverik őket. 

Emellett a világháború utániságról is érdemes egy-két szót ejteni: persze, ez a film  elkészültének történeti pillanatán túlra mutat, de a háború okozta lelki nyomor, az abból való kiemelkedés lehetőségének általános tapasztalata mellett, a démoni maszk alatti arcok sebhelyeit az atombomba okozta sérülésekhez szokták hasonlítani.